Náray-Szabó Gábor: Emelkedő nemzet

Hajlamosak vagyunk az önsajnálatra. Úgy érezzük, hogy a Történelem Urától nem azt kapjuk, amit érdemelnénk, és kénytelenek vagyunk elviselni az igazságtalanságok végeláthatatlan sorát. Ez a hangulat érthető, hiszen az elmúlt fél évezredben szinte mindig külső hatalmak kényszerítették ránk az akaratukat. Török, osztrák, német, szovjet megszállás alatt álltunk, és még a Trianon utáni röpke két szabad évtized is vereséggel végződött. Igazságot követeltünk Magyarországnak, de nem vettük figyelembe, hogy az igazság erő nélkül mit sem ér. Különösen fájó, hogy az az Európa, amelyhez már ezer éve tartozunk, nem akar elfogadni egyenrangú partnerként. Ők mindent jobban tudnak, nekünk nem marad más dolgunk, mint követni a ránk kényszerített mintákat.

A rendszerváltozás azonban döntő fordulatot hozott. Létrehoztuk a demokratikus állam intézményeit, komoly áldozatok árán áttértünk a piacgazdaságra, és fokozatosan integrálódtunk az euroatlanti szervezetekbe. Némi bukdácsolás után megkezdődött egy távlatos, optimista nemzetstratégia kidolgozása, amelyben az értelmiség jelentős része részt vett. A sorskérdésekre adott válaszok keresése még azokat is aktivizálta, akik egyébként fenntartások nélkül alkalmazkodnának a főáramhoz, és mindenre készek lennének, csak néhányszor megsimogassák a fejüket a “fejlett Nyugat” megmondóemberei. A nemzeti politika mindinkább mögé állt az értelmiségi kezdeményezésnek, egyre jobban bátorította azt, és megalkotta az első, meghatározó jelentőségű dokumentumot: a magyar Alaptörvényt.

Mialatt mi itt Kelet-Közép-Európában építettük a polgári Magyarországot, lassan világossá vált, hogy Nyugaton korántsem minden fenékig tejfel. A polgári értékek fenntartása ugyanis csak addig lehetséges, amíg mindenki betartja a tisztesség játékszabályait. Feltűnt, hogy a „szabad piac” jelszavával külföldi szereplők módszeresen igyekeznek kifosztani a magyar gazdaságot: olcsó pénzen szerzik meg közműveinket, gazdaságunk zászlóshajóit, és gátlástalanul érvényesítik erőfölényüket. A Nemzetközi Valutaalap tanácsai ritkán a mi érdekünket szolgálják, a „jogállamiság” emlegetése mögött pedig egyre gyakrabban neomarxista ideológiai célok húzódnak meg. Kezdeti csodálatunk az Európai Unió iránt fokozatosan kiábrándulásba fordult. Élveztük a szabad mozgás és a gazdasági együttműködés ma is kézzelfogható előnyeit, de soha nem állt szándékunkban ezekért az előnyökért feladni nemzeti identitásunkat. Márpedig a nyugati főáram már nem tud mit kezdeni sem Istennel, sem a hazával, sem a hagyományos családdal. Az elmúlt három évtizedben egyre nyilvánvalóbb jeleit látjuk a Nyugat hanyatlásának: a keresztény értékek fellazulnak, helyüket mesterséges, ideologikus hívószavak veszik át; a nemzeti öntudatot nacionalizmusként bélyegzik meg, a családot pedig átengedik a genderideológia térnyerésének. Hanyatlik a gazdaság, elillant a kontinens egykori geopolitikai súlya és önbecsülése.

Mit tehet egy kis nemzet Európa szívében, amikor ilyesféle támadások érik? Lehetne siránkozni, másokra kenni a bajt, behúzódni a kuckóba, bedugni a fülünket, és reménykedni, hogy engedelmes csatlósként majd leesik valami morzsa a gazda asztaláról. Mi azonban nem ezt az utat választottuk. Miután megalkottuk az Isten nevével kezdődő – a balliberális utcai harcosokat mélyen felbőszítő – Alaptörvényt, nyíltan szembeszálltunk a megszorításokat erőltető Nemzetközi Valutaalappal, és merész lépéssel különadókat vetettünk ki azokra a multinacionális óriásokra, amelyek addig csillagászati profitot vittek ki az országból. A „szakértők” kórusa kétségbeesetten jósolta a katasztrófát: kivonulnak a cégek, összeomlik a gazdaság, elszigetelődünk. Nem így történt. A multik maradtak – igaz, fogukat csikorgatva. Minden eszközt bevetettek a kormány megbuktatására: brüsszeli lobbistákat, a teljes médiagépezetet, sőt a pénzpiaci spekulációtól sem riadtak vissza. Okos és bátor döntéseink mégis gátat vetettek az ármánynak. Aztán jött az első Békemenet: a többszázezres tömeg egyértelmű üzenete a világnak és a hazai ellenlábasainknak, hogy e politikának hatalmas társadalmi felhatalmazása van. Megmutattuk: van erőnk, van akaratunk, és van elég bátorságunk ahhoz, hogy az igazunkat érvényesítsük – akár a világ legerősebb érdekszövetségeivel szemben is.

Már egy évtizeddel korábban láttuk a pozitív jeleket: az egész ország lelkesen készült a magyar államalapítás ezeréves jubileumának megünneplésére. Több ezer településen csinosították a köztereket, építettek parkokat, emlékoszlopokat és szobrokat, felújították a helytörténeti nevezetességeket. Később kihasználtuk a gazdasági fellendülést, és nekiláttunk az építkezéseknek. Budapesten helyreállítottuk a leromlott műemlékeinket, megépítettük a Duna Arénát és a Nemzeti Atlétikai Központot, elkészült a számos rangos nemzetközi díjjal kitüntetett Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum. Felépítettünk több száz, felújítottunk több ezer templomot és egyéb egyházi létesítményt. Ezeknek a fejlesztéseknek is köszönhető, hogy a főváros mára a világ kedvelt turisztikai célpontjai közé tartozik, és előkelő helyet foglal el a népszerűségi listákon. Nemzetközi sporteseményeknek adtunk otthont; a 2017-es vizes világbajnokság idején például 250 millió tévés néző csodálhatta a műugrókat, akik a világcsodának számító Országház épülete előtt mutatták be gyakorlataikat.

Sikeresen megújult a felsőoktatás: kiszámíthatóbbá vált a működése, nőtt az intézményi autonómia, jelentősen emelkedtek a fizetések. Előtérbe került a teljesítményelv, ennek is köszönhető, hogy több magyar egyetem is előkelő helyen szerepel a nemzetközi rangsorokban. Legújabb Nobel-díjasaink aktívan részt vesznek a hazai oktatásban és a kutatásban, ami még több külföldi hallgatót vonz, és növeli az egyetemek bevételét. Az íróink által elnyert két irodalmi Nobel-díj egyben a magyar nyelv diadala is – joggal lehetünk rá büszkék.

A látványos eredmények ellenére nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Bár bekötöttük a pénztárgépeket a NAV rendszerébe, bevezetésre került az elektronikus útdíj-ellenőrzési rendszer, és betiltottuk a hálapénzt, sokan még mindig úgy érzik, hogy a korrupció elfogadhatatlan mértékű, és bizonyos csatornákon ellenőrizhetetlenül folyik el az állami pénz. Számos újgazdag látványosan fényűző életmódot folytat: mutogatja sokmilliós óráját, drága ékszereit, luxusautóját, feltűnést hajszolva szórja a pénzt. Meggyőződésem, hogy egy ország korrupciós szintje nem javítható lényegesen néhány év alatt; ehhez hosszú idő és széles társadalmi konszenzus szükséges, akárcsak a paraszolvencia eltörlésénél. Nyilvánvaló, hogy az északi országok előttünk járnak e téren, de nincs miért szégyenkeznünk, ha a tőlünk délre fekvő államokkal hasonlítjuk össze magunkat. Széles körű az elégedetlenség az egészségügy állapotával kapcsolatban is – holott különböző nemzetközi rangsorok mást mutatnak. További tíz évre van szükség ahhoz, hogy igazán rendbe tegyük a vasúti közlekedést, bőven akad tennivaló a szociális gondozás területén is.

Sikeresen megállítottuk az illegális migrációt, kimaradtunk a pusztító háborúból, és felkerültünk a világpolitika térképére. Miniszterelnökünk barátjának mondhatja a világ első számú nagyhatalmának vezetőjét, miközben a másik két nagyhatalom elnökével is jó viszonyt ápol. Az egész kontinens jövőjét érintő kulcskérdésekben elsőként mutatott utat, stratégiai gondolkodással és hosszú távú vízióval. Meg akarunk maradni az Európai Unió tagjának, de nem mondunk le a többi régióval fenntartott jó kapcsolatainkról sem – ezeket ideológiai megfontolásoktól mentesen, elsősorban a kölcsönös gazdasági előnyök alapján kívánjuk ápolni.

Közös eredményeinket azok is élvezhetik, akik egyébként csak magukra gondolnak. Nincs okunk tehát pesszimizmusra, sem panaszkodásra. Nyilvánvaló, hogy a nemzet emelkedőben van. Talán valóra válik Szent Pio atya jövendölése: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.”

A szerző egyetemi tanár